Szemüveg
Észrevettem, hogy végpontoknál, lezárásoknál kattintok, amikor mindenre fény derül. Még legtöbbször ismeretlen számomra, hogy miért kerül az ujjam a gombra - persze visszafelé könnyűnek tűnik, hirtelen összeáll - de ha már kattintani szeretnék, akkor biztos, hogy elmúlt és leegyszerűsödött.
Mindig ezt csinálom, szinte észre sem veszem már, elolvasom az összetevőit mindennek, ami a kezem ügyébe kerül. Szememmel végigfutok a sorokon (túl sok minden! ) éppen dobnám a kosárba, de utolsó előtti alkatrészként ott virít feketén fehéren: tejpor. Minek egyáltalán a májkrémbe tejpor? Visszateszem a polcra, keresek tovább, hátha találok olyat, amit megehetünk. Mert mindannyian kihagyjuk a tejet. Kicsi még, vele tartunk. Aztán eszembe jut, jobb lenne, ha inkább megcsinálnám otthon, házi májas. Legalább tudom mi kerül bele. Ez az! Biztosan nem nagy ördöngösség! Döntöttem is, veszek májat. Milyen májat? Kinek a máját? Ki tudja, hol nevelkedett, mivel etették!? És a méreganyagok, meg a szénhidrát és a zsír!? Lassan az őrületbe kergetem magam. Akkor most ne együnk semmit? Vagy termesszük meg mi magunk?
Az a nő határozottan engem figyel. Lehet, hogy hangosan is kimondtam vagy belelát a fejembe? Vajon mit akarhat? Csak káprázik a szemem vagy tényleg mosolyog? Rögtön karate állásba vágom magam. Na, most nevess! Elmegy mellettem. Biztosan érzi milyen jó a kisugárzásom., ezért inkább továbbmegy. Válogathatok tovább és félhetek is tovább, így aztán olvashatom is tovább a cimkéket.
Beállok a kígyózó sorba. Ügyesen választok, a nő pont előttem áll és állandóan hátrafelé tekinget. Vajon fel kellene ismernem? Fogalmam sincs ki lehet, nem is rémlik. Lázasan kutatok a fejemben, de mintha egy fehér lapot forgatnék a kezeim között. Vagy talán beragadt a fogaim közé a spenótlevél? Lázasan tapogatom körbe a fogaimat, semmi. Most már nyíltan felém fordul: “Janinál járt?” kérdezi mosolyogva, “Igen, ma először!”válaszolom. Hirtelen cinkosok leszünk, csak mi tudjuk mit jelent ez. Keressük a válaszainkat zakatoló kérdéseinkre, amik már fájdalmat okoznak a testünkben. Mert ő, Jani, megszabadítja és felszabadítja. Legalábbis amíg ott vagyok nála, ideiglenesen elcsendesül a világ. Hová lesznek a kérdések?
Egy éve járok már ide, önként, hogy tűkkel szurkáljon tele. Aztán beleprésel az ágyba, az utolsó szuszt is kinyomja belőlem, hogy helyére illeszthesse a csigolyáimat, hallom a reccsenésüket. Kitekeri a nyakam is, így láthatom egy pillanatra a matracot, amin háton fekszem. A nő a boltból, legtöbbször utánam jön, köszönünk, mosolygunk, amikor találkozunk, de nem beszéltünk még egy szót sem. Végülis a lényeget tudom, itt van, ő is kereső, hajtja a lelke.
Nem fáj már a csípőm, végre tudok aludni éjszaka. Tudom, a testem rendben van már, de félek nem jönni, meg jól is érzem magam itt nála és ez az érzés legalább pár napig kitart. Az a néhány órányi szabadság húz ide. Kimenőt ad a gondolataimnak és így békésen nézelődhetem. Hol voltam? És hol vagyok most? Lehet így lennem állandóan? Jól felkavarta az állóvizemet! Még nem tudom eldönteni, hálás vagyok e ezért neki. Sokáig gondolkodtam rajta, eljöjjek e egyáltalán. Féltem, hogy fáj, hogy kiderül, meg szembesülnöm kell, hogy ijesztő lesz, hogy átlát rajtam. Jól vagyok én úgy, ahogy vagyok! Akkor még nem tudtam, hogy lehet könnyebben is lennem.
Egyre többször derül ki, hogy van tovább is, csak nem néztem, talán nem mertem. Mintha feltettem volna "A Szemüveget". Régi darab, megvan már kétezer éves. Örökölhető. Apáról fiúra, anyáról leányra száll. Felkerült rám még tíz éves korom előtt és lehet hogy mások is hordják, nem tudom. Meg biztosan vannak, akik nem hiszik el, hogy a sajátjuk és azonmód eldobják. Én mindig szófogadó voltam, azt gondoltam anyuék tudják, látják, hiszen már megélték, átélték és látom, hogy ott van rajtuk is, hát hordom én is. Ma már tudom, ők is ezt hitték. Feltettem és azonnal megláttam az üvegen túli világot. Először, mint minden újdonság érdekes volt, kicsit ugyan fakóbb, talán még dühösebb is, de egy idő után a részemmé vált, majd teljesen megfeledkeztem róla, mígnem már azt hittem az enyém. Talán Jani levette rólam míg nála jártam, de amint kiléptem az ajtaján visszakerült és azzal együtt a kérdések is, mert olyan nincs, hogy az élet ilyen egyszerű legyen! Éreztem skatulyába préselt lekemet, fájdalomként a testemben. Míg nála jártam, benézhettem valahová és egyre jobban vágytam, hogy körülvegyen az egyszerűbb világ, ráadásul egyre szűkebb lett az a skatulya. Volt egy pont, amikor bármit megtettem volna azért, hogy benne létezhessem! Nem kellett, kértem és megkaptam. Jött szembe velem szőkén, lobogó hajjal, tele élettel. Beinvitált magához, hellyel kínált és bemutatott magamnak. Életemben először. Megkönnyebbültem, mert szerettem azt, akit ott láttam. Azonnal tudtam, felesleges volt a sok félelem. Örökre hálás maradok érte neki ezésrt. Belenéztem a tükrébe, furcsa fény villant fel a szemeim körül, csak egy pillanatra, de beégett a retinámba, mint a nap koronája.
Emlékszem, amikor megláttam, ragyogott. Hirtelen elcsendültem, mert ilyen gyönyörűt életemben nem láttam, de azt is tudtam azonnal, szeretném letenni.
Olyan régóta viseltem már, hogy felvette színeimet, hőmérsékletemet, formáimat, ízeimet, fényeimet, árnyékaimat. Tükörbe nézve nem is látszott. Negyven év. Persze, hiszen nem tudtam mire állítsam az élességet. Láthatatlanul simult a környezetébe. De most, ott van! Tisztán látom! Nagy blende, kis mélységéllesség, rajta a fókuszom, minden más homályos, csak ő lett éles. Ibolyaszín fény veszi körül.
- Látlak! El is felejtettelek már, biztosan szükséged van neked is egy kis tisztogatásra, meghúzni a csavarokat, átfesteni, karcmentesíteni, pihenni.
Leemeltem és zöldebb lett a fű, kékebb az ég, melegebb a meleg, simogatóbb a szél, éltetőbb a bőrömön lecsorduló esőcsepp. Ezt kerestem annyi éven át! Végre zakatoló kérdéseim is megszelídültek. Eleinte el sem hittem, csak próbálgattam, feltettem, letettem, fel, le. Ott volt előttem minden, amire vágytam addig. Tudtam elfogadtam, keresztül is néztem rajta. Láttam a tiszteletlenséget, az elnyomást, a politika igazságtalanságát, az igazságtalan elosztást, a félreimformálást, a manipulációt, a globális felmelegedést, a Föld rombolását, a kevés pénzt a gyerekotthonnak, a családon belüli erőszakot, a tudatmódosítást, hogy elviselhetőbb legyen az élet, a megcsalást, a lelki terrort, a fizikai bántalmazást, az ételeink manipulását, a gyógyszeripart, a megbetegítő kullancsokat, a félelmetes fertőzéseket, a szeretet kihasználását, a gyengébbek elnyomását, az olajfoltokat, a kipusztult állatfajokat, növényeket, akiknek hírük sincs már, a veszteségeket, a fájdalmat, a meg nem értést, az értelmetlen szabályokat, a fáradtságot, az elgyötörtséget, a természeti katasztrófákat, az időjárás kiszámíthatatlanságát, hogy a nap növekszik és egyszercsak bekebelez, a halált…féltem, de most vége van. Letettem.
Emlékeztem, hogy volt idő, amikor még máshogy néztem a világra. Térdig gázoltunk a patakban, hogy kézzel benyúljunk a parti fák gyökerei közé halat fogni, vagy ki tudja mit. Vagy térdig érő gipszben hegyet másztam és amikor levágta rólam a doki, csak nevettünk, mert volt alatta toklász, virágszirmok, tücsök és bogármúmiák. Valahol mélyen mindig ott lapult bennem az én könnyebbik lelkem, de várt, hogy újra észrevegyem és őt válasszam. Hittem anyunak, apunak, mamának feltettem a szemüvegüket, hogy lássam amit ők, de itt a pillanat, hogy magamnak higgyek.
Finoman áttörölgettem egy puha ronggyal, apró csavarjait meghúztam, hogy úgy álljon, mint amikor még az övék volt, kicsit javítottam a színein is és óvatosan beletettem egy tokba. Vigyázok rá, hiszen a részem. Most már szeretett emlék.