FŰZFA

 

Érdekes, eddig ügyet sem vetettem rá vagy harsogva nevettünk egy jó barátnőmmel rajta, de most érdeklődéssel figyelem inkább, hogy alig vannak emlékeim a múltamból. Illetve ez nem pontos, mert Isten tudja miért,  csak olyan van, ami szürkés, talán ezért nincsenek. A képek hiánya nem jelenti, hogy emlékérzeteim sincsenek. Fáj, fél, szúr, hasít, szégyenkezik, beszorul, tompa, homályos, ködös, sajnálkozó, vörös, dühös, hangos, mérges…meg ilyenek. Talán több is van, mint kellene, ha van ilyen egyáltalán. Most, ahogy írom a sorokat, bevillan az öcsém és vele fény pislákol. Szerettem őt és most is nagyon szeretem. A pászma mentén már emlékszem. Vele fára másztunk, erdőt kerültünk, halásztunk, legóztunk, kártyáztunk, veszekedtünk, kibékültünk. Szertettük egymást. Egyébként pedig, ahol fénynek kellene lennie - tengerparti nyaralás a családdal, ami annakidején csak néhányunknak adatott meg- ott is üresség van. Fotókat láttam, de más semmi. Üres lap. Megengedhető e, egy pici lánynak, hogy tudjon csak úgy zsigerből? Annakidején nemigen. Összezavarodtam, hirtelen nem is tudom kinek az életét éltem?! Kinek az érzései voltak, amik annyire elzsibbasztottak, hogy a magam életére nem is emlékezem? Vajon érezheti e egy kislány a fájdalmat, a megaláztatást, a szomorúságot? Lehetnek e ezek olyan óriási szürke felhők, hogy eltakarják a fényt? És kié volt a felhő? Vagy egyszerűen csak bezártam őket valahová, elrejtettem a kulcsot, aztán tiszta röhej, de elfelejtettem hová tettem. A kör bezárult. A hangos röhögések is mind erről szóltak, hogy mi már így éljük le az életünket. Aztán történt valami, mert mégiscsak szerettem volna emlékezni, hinni akartam, hogy van ott valami. Az emlékképek, emléktöredékek, emlékérzetek mind egy helyre kerültek és érdekes, de valamiféle folyékony vagy légnemű állapotban kell létezniük, különben hogy a csudában tudnának átszivárogni a réseken. Egyszercsak ott volt előttem, nem olyan szépen, de mindenképpen felszabadítóan valami emlékfoszlány, amit magamba szippantottam, amikor utoljára jártam a házban, hogy elhozzam még, amit szeretnék, mielőtt az új tulajdonosnak átadom a kulcsokat.

Leparkoltunk a ház előtt, kicsit vacakoltam a lakattal, mielőtt sikerült volna belépnem a zöld kapun, a zöld kertbe a méteresre nőtt zöldes-sárga gazok közé. Amikor befordultam a sarkon ott állt előttem, szívemet melengetve a fűz. Eszembe jutott egy fotó. Amikor anyu elültette 14 éves voltam és a fácska alig volt csak akkora mint én. Most meg jóval túlnőtt a házon is. A törzse akkora lett az évek alatt, hogy egymagam át sem értem. Apu szerint biztosan talált vízeret a mélyben. Lehet, nem értek hozzá. Csakhogy ez a fa már vagy tíz éve nincs. Apu kivágatta, mert alatta a fű a ráhulló levelektől és a félárnyéktól mindig kikopott. De most mégis itt van.  Girbegurba, csavarodó ágakkal, bölcs asszonya a kertnek. Földre hajló zöld szoknyája, lengedezik a szélben. Hunyorogva nézek fel a hatalmasra nőtt koronára és látom, ahogy a réseken átszűrődő fény hosszú, kusza, izgő-mozgó árnyékot vet a kerek, fehér kisasztalra és mellette a két fehér műanyag székre. Az egyiken egy fiatal nő ül. Leültem a másikra és azt gondoltam, ha most dohányoznék elszívnék egy szálat, hogy rendezzem a fejemben szaladgáló gondolatokat.

Lehajtott fejjel ül, alszik.

-  Szia!

- Szia! Elnézést, kicsit elbóbiskoltam. 

A húszas évei elején jár. Kíváncsian fürkészem az arcát, még sosem láttam így magam, ilyen tisztán. Minden, minden emlék elementáris erővel tör rám. Nem tudom, képes leszek e megbirkózni ennyivel hirtelen.
- Hát te? Mit csinálsz itt?
- Azt mondtad vigyázzak rájuk, hát maradtam. De látod, már nincs itt senki, elmentek. Üres a ház és borzasztóan unatkozom! Nagyon örülök, hogy végre visszajöttél, sokszor elképzeltem már.   

Egy hang sem jön ki a torkomon, hirtelen emlékezni kezdek, felszáll a köd. Arra, amikor úgy döntöttem elköltözöm itthonról, mert a saját életemet akartam élni. Menni akartam magam miatt és miattuk is, de valahogy a szívem egy darabja ittmaradt velük mérhetetlen magányosságukban és fájdalmukban. A tépelődésem vége lett ez a megosztottság. Akkor így találtam csak békét, hogy élhessek, továbbléphessek. Most itt ülünk mindketten és hallgatunk. Nagy felindultságomban továbbra sem jutok szóhoz.

- Most már mondj te is valamit! - szól rám kedvesen. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
- Szó sincs róla, nem ijeszettél meg, csak… bocsánat! Mármint, hogy itt kellett maradnod…azt sem tudtam, mit csinálok! Sajnálom, hogy magadra hagytalak!

Hatalmasra nyitja fekete szemeit, csodálkozva néz rám. Érzem a mellkasomre ránehezedik a felismeréstől a kő, ami kipréseli a nedvet a szemeimből.

- Minden okés, szeretek itthon lenni. Sok szép emlék köt ide.

Régóta csak úgy tudtam jönni, hogy befagyasztottam mindent, ami fel akart bukkanni, így az évek múlásásval egyre idegenebbé vált a szobám, mintha sosem létezett volna az az élet. Talán amikor elmentem, akkor mindent itthagytam, beáldozva az emlékeimet, vissza sem mertem nézni, nehogy lássam az ürességet, az ürességemet. 
 

                                                                                                  

 

- Emlékszel, hogy itt az udvaron rajzoltad le Mónit? Házifeladat volt és mindenki felismerte? A legjobb barátról kellett szólnia...vagy amikor négyen kerültünk egy képre, az árnyékainkat rajzoltuk körbe? Emlékszel? 

A kulcs! És igen már emlékszem!

- Elmodanál mindent amire emlékszel? 
- Ja, persze! Örömmel, végre beszélhetek. De miért vagy most itt?
- Hogy megnézzem mindent kipakoltunk e a házból. Meg ami fontos nekem, azt összepakoljam még és hazavigyem.
- Értem… De mi az hogy mindent?  És miért? Hol van a te otthonod? És mi lesz velem? Hol fürödjek ezután?

Valóban az otthonom, az életem térben, is időben máshol van. Azt sem tudtam hol kezdjem, megint összezavarodtam.

- Megölelhetlek? - és mint ahogy most téged érintelek meg, aki olvasol, átöleltem mély megindultsággal, forró szeretettel. 

25 éve ki sem mozdult innen, hiszen ezt bíztam rá, majd megfeledkeztem róla. Arról, hogy egy 21 éves felnőttnek tűnő gyerek ottmaradt vigyázónak. Elfelejtettem, elrejtettem.  Mit csináljak? Újra nehezen találtam rá a hangomra.
- Figyelj gyorsan összeszedem még a cuccokat, aztán megmutatom neked az otthonomat, eljössz velem? Útközben elkezdhetjük, aztán már lesz időnk bőven. 

- Hát persze!

Elindultam befelé a házba és ahogy az okker vakolatot néztem, jó érzés töltött el, hogy mégis lesz folytatás, lesz élet a falak között. Míg jött utánam, beszélt és mesélt.

- Azért kicsit féltem. A temetés után mindenki elment és  itthagyta  a fájdalmát, amik kis kupacokban voltak az udvaron mindenfelé. De most már csak százszorszépek. Végeztem az utolsóval is. Tudod, apu utálja a rendetlenséget. A tiédet is megtaláltam. Ugye tudod?
- Tényleg?! -  most az én szemeim kerekedtek ki.  - Nem is tudtam hogy te voltál! Tényleg találtam valami könnyebbséget egy idő után, amikor eszembe jutott. Köszönöm!
- Szerettem ezzel foglalatoskodni és jó volt látni ahogy felemelkedtek, mint a színes lufik, de komolyan, látnod kellett volna!

Mintha csak azt mondta volna, hogy tojásrántottát süt - és már nevetett is. 

- Mennyire hiányoztál, nem is tudtam róla!  Csak mióta fotózom azokat a képeket kerültem hozzád miden egyes kattintással közelebb. Gyere, menjünk?

A huszonévesek kíváncsiságával és bátorságával ment a kapuhoz, kinyitotta és kilépett a világomba. Szinte kiröppent. Én pedig beléptem a házba, hogy összeszedjem, amit még szerettem volna magammal hozni. Üres kézzel jöttem ki. Már mindenem megvolt, életem legdrágább kincsét találtam aznap. 

 

                                                                                                 

 

Néhány hónapja találkoztunk, de amióta az ő szemével is látnom az életemet igazán felszabadító. Néha vicces, máskor mély bölcsessége mutatkozik, előkerülnek emlékek, amik van, hogy fájdalmasak, de vannak fényben úszók, felemelőek, romlatlansága, mély hite, tisztánlátása erőt ad, felrázza, élettel tölti fel a már régóta monotonon zötyögő részeimet is. Izgalmas kaland előtt állok.