​ ​

 

 

 

 

 

 

Most is látom őt. Kertjének buja zöldjében tesz -vesz. Kapálgat, locsol, metsz, énekel, elmereng, símogat. Hálás érte neki minden. Sárgarépa, petrezselyem, hagyma, saláta, szőlő, málna, ribizli, barack. Ez az élete. 

- Hol van a prézli?

- A zöld kredencben alul, jobbra, a piros dobozban…

 

Egyszervolt ország, Holnemvolt falucskájában élt  egy elvarázsolt tündér. Tündér volt, bizony mondom! Egyszer, amikor nála jártam, egy késői órán mesélte.  Egy gonosz boszorkány, aki megirigyelte szépségét, halandóvá tette nyolcvan emberi esztendőre. Egyáltalán nem bánta, sőt örült is neki mennyi tapasztalatot szerezhet. Szerethet - úgy mint az emberek, alhat -úgy mint az emberek, ehet - úgy mint az emberek. Boldognak érezte magát, csak attól, hogy emberré lett. Úgy élt itt, mintha közülünk való lett volna. Azért némelyek a faluban összesúgtak, hogy nem létezik ennyi szeretet egy emberben. Bár mindent megtett, hogy elrejtse különleges képességeit, mégis elég volt csak a közelében lenni, máris jobban érezte magát Isten minden teremtménye. Az emberek lelkéből elszállt a ború, a növények is gyorsabban növekedtek.

Nagy ritkán mégiscsak megesett, hogy használnia kellett varázslatait. Az úgy volt, kigondolta, hogy mivel a gyermekecskéket szereti ő csak igazán, hát elszegődik az óvódába segítőnek. Kapott is szép irodát, aminek ablaka éppen az udvarra nézett, így szemmel tarthatta a csöppségeket játék közben. Még az íróasztalát is az ablak elé tette, nehogy elveszítsen akár egyetlen pillanatot is a játékukból. Örömben telt minden napja.

Történt egyszer, hogy egészen aprócska gyerekek játszottak az udvar homokozójában. Szép, napsütéses tavaszi délelőtt volt, a levegő telve az felébredt természet illatával. Az óvónénik vidáman beszélgettek egymással. Látták, hogy a gyerekek mindannyian egy hatalmas vár építésén fáradoztak, hát egyre jobban összebújtak, hogy amolyan felnőttes dolgokról beszélgessenek. Egy aprócska kislány elhatározta, hogy elindul világot látni. Menet közben találkozott katicabogarakkal, bodobácsokkal, hangyákkal. El is mesélte nekik, hogy mi járatban van. Hanem egyszer csak egy hatalmas oroszlán állta útját. Mit volt mit tenni, azonnal felmászott egy magas sziklára, onnan nézett vissza diadalmasan a fenevadra. Csakhogy nem vitt magával semmiféle mászófelszerelést és sajnos az út lefelé, mint mindannyian tudjuk, sokkal veszélyesebb. Még lenézni sem mert. Már éppen lefelé görbült a szája, amikor a tündér papírjaiból felpillantva észrevette a kis bajba jutottat. Mit sem törődve azzal, hogy megláthatják, ragyogó szivárványszínű szárnyain ott termett mellette egy szempillantás alatt és szorosan átölelte. Tátott szájjal nézte a sok kis apróság, ahogy a tündér és a kislány földet értek. Szerencsére az óvónénik ebből semmit nem vettek észre, annyira elmerültek egymásban. A kicsik pedig megígérték neki, hogy megőrzik a titkát.  A gyerekek nagyon szerették a tündért. Minden nap meglátogatták egy kis simogatásért, ölelésért. Ők tudták a titkot.  Mindig vitt nekik valami finomságot a kertjéből. Azért szorgoskodott ott olyan sokat, hogy örömet szerezzen nekik. Olyan ízes volt minden, ami onnan származott, hogy párja nincs az egész világon. 

Hiszen a  felnőttek is szívesen jártak hozzá egy kis beszélgetésre, töltekezésre. Mire hazaértek mindenki azt érezte, más ember lett belőle. Szabadabb, boldogabb, mintha otthagyták volna terheiket a házában. Tanácsot  is sokszor tőle kértek mindenféle emberi nyűgre. Hát persze, hiszen nála jobban senki nem ismerte az erdőt! Tudta melyik tisztáson találja a legfinomabb csipkebogyót, hol nő a legszebb rókagomba, melyik bokrot csípi legfinomabbra a dér egy kis kökényért, somért. Gyűjtött még medvetalpat, katáng kórót, vérehulló fecskefüvet, körömvirágot, kakukkfüvet, zsályát, csalánt és még ki tudja mi mindent. Otthon aztán nagy fazekakban rotyogtott a tűzön a gyógyír. Szomorúságra, megfázásra, lázra, fájdalomra, lélekgyógyítónak... volt ott bizony minden. Kamrájának polcain szép rendben sorakoztak varázsszerei : lekvárok, szörpök, hogy a legkisebbek is örömmel fogyasszák. Szeretettel adott bárkinek, aki kért.

Egyszerre csak letelt a nyolcvan esztendő. A tündér végre visszajuthatott családjához, akik után már annyira vágyakozott. Volt öröm, sírás-rívás, amikor  újra összeölelkezhettek a régen nem látott szerettek. Azóta is boldogságban élnek Tündérországban! 

A házát a falucskában én kaptam meg. Amikor arra járok, mindig nagy szeretettel simogatom a falait. Tudom, hogy egyszer még találkozunk!