Először csak három, aztán még kettő száll egy közeli sziklára. Hangoskodnak, az újakat csörérintéssel üdvözlik. Egyikük felszáll egy közeli fa ágára. Talán őrködik és veszély esetén riasztja a többieket. Koromfekete tolluk kékesen csillan a napfényben. Ügyet sem vetnek rám, biztosan megszokták már az ember közelségét. Végülis létfenntartani muszáj, alkalmazkodó, okos faj.

Láthatatatlan vagyok - fut át a fejemen.

Élelem után kutatnak a sziklák repedéseiben. Halak, csigák lelik hirtelen halálukat, hatalmas csőrük által.

Láthatatlan vagyok .

Kíváncsian figyelem őket, ahogy Gerald Durrelltől jól megtanultam már: beleolvadok a környezetbe, szinte levegőt sem veszek. Ugrálnak egyik kőről a másikra, egymás után sorban. Három hangoskodó fióka, bár már szinte akkorák mint a szülő, aki tálalja nekik a prédát, mégis egyre hangosabban követelőzve követik őt.

Láthatatlan vagyok.

Éppen mellettem landolnak, csak egy karnyújtásnyira tőlem. Belül ujjongok, hogy ilyen közel merészkednek, de onnan ahol ők vannak, csak a szikla részének látszom. Gondodlom.

Sikerült! Tényleg láthatatlan vagyok!

Még lehet, hogy el is hinném, hogy nem vagyok itt, de érzem, hogy nyomja a melleimet, a csípőmet a kő és a nap is tűz, égeti a bőrömet, nem mozdulok és csak lassan lélegzem. Tegnap este esett az eső, de ezt már csak a tócsa jelzi, ami alig két méterre van tőlem. Ide hozta inni fiókáit.

Valóban láthatatlan vagyok?

Honnan kerülnek ide ezek a gondolatok? Most veszem csak észre? Hiszen 46 éve ott motoszkálnak szüntelenül. Aztán hirtelen átsuhan egy új.

Mi lenne, ha inkább ezt: Látható vagyok.

Továbbra sem mozdulok, mégis észrevettek, fekete gombszemükkel fixíroznak. Határozottan rajtam a tekintetük. Kicsit ijesztő is! Mégis: 

Látható vagyok.

Egyre többször rám néznek, majd közelebb merészkednek, mintha nem hinnének a szemüknek.  Látom a kérdést  a tekintetükben:  honnan került ide? Kapkodva isznak néhány kortyot és már az érzet is megérkezett. 

Látható vagyok. 

Ettől azonnal megkönnyebbülök.

Hirtelen szárnyra kapnak és ricsajozva továbbállnak, elvégezték dolgukat, újra érzem magam. Mint gimnazista koromban, amikor heteken át a hegyekben barangoltam, magamba szippantva mindent, ami körülvett. Azt hittem már a részévé váltam, összeölelkeztem az erdővel. Tisztán emlékszem a képre, ami elém tárult, ahogy felértem végre egy laposabb részre. Egy kivágott farönkön ült a sas. Hatalmas volt és gyönyörű! Néhány pillanatig néztük egymást, aztán otthagyott.

Most is itt maradok, kontúrosan, jól láthatóan.

Csak mosolygok magamban, tényleg csak ennyi lenne?

Igen.

Ez  varázslat!